loading...

Antirasszista világnap: lássunk tisztán! Te rasszista vagy?

loading...

Az Európa alkonyához vezető rögös úton minden ember, akinek sikerült levetkőznie magáról a politikai korrektség kényszerzubbonyát és szembeszállt a liberális véleménydiktatúrával a normalitás védelmében, bizonyára találkozott már azzal az “érvvel”, hogy az egyenlőség hamis dogmáinak a nevében rasszistának titulálták, pontosabban fogalmazva bélyegezték. A liberalizmus szellemi elnyomása alatt sínylődő európai nemzetek, csakis úgy tudják lerázni magukról az elméjüket megbéklyózó természetellenes és életidegen ideológiákat, ha tisztában vannak azoknak valódi jelentésével és azzal, hogy destruktív természetükkel milyen károkat okoztak, illetve okoznak a mai napig is az európai kultúrának és civilizációnak.

Március 21-e, mint “a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja” egy kitűnő alkalom arra, hogy lerántsuk a leplet arról, hogy a politikai elit az antirasszizmus zászlai alatt menetelve, ezen ideológia közreműködésével, hogyan heréli ki az európai immunrendszert és öli ki az őshonos lakosság élni akarását. Természetesen, ha liberális oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor könnyű dolgunk van. Ez a bizonyos nap, valamint a mögötte megbúvó ideológia szentesíti dekadens társadalmunk számára azt, hogy egyes kultúrák és bizonyos népcsoportok között megkérdőjelezhetetlen egyenlőség uralkodik.

A rasszizmust, ha az egyszerű, hétköznapi megfogalmazásban használt jelentését akarom definiálni, akkor úgy szokás meghatározni, mint fajgyűlölet, vagyis az etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés. Ebből kiindulva jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés, hogy akkor mégis mi bajunk van az antirasszista világnappal, amely – mint már említettem – a faji megkülönböztetés ellen hívja fel a figyelmet. Hiszen nyilvánvaló (és ezt a leghatározottabban visszautasítjuk), hogy nem vagyunk fajgyűlölők.

A kérdés azonban jóval összetettebb. A probléma abban áll, hogy az egyenlőség – jelen esetben az antirasszizmus – nevében megfosztják az európai embereket azoktól az örök érvényű  értékektől, amelyek több ezer éven át éltették Európa védekező mechanizmusát. Megfosztják továbbá Európa nemzeteit kulturális örökségüktől és aláássák az etnikai tudatosság gondolatát. Az egyének lelkében meggyökerezett kozmopolitizmusnak ezen ideológiák segítségével még inkább táptalajt szolgáltatnak, hogy így a saját nemzet egyedisége és mindenekfelett állósága helyébe a “minden kultúra és népcsoport egyenlő” hazug elképzelése kerüljön. Ennek következtében az emberek szívében már nem lobban fel többé a hazaszeret és a nemzethűség lángja és szellemi rabszolgaként tevékenykedve nem hogy áldozatot nem hoznak a nemzetért és Európáért, de még segítenek is annak kivéreztetésében. Aki pedig ez ellen felemeli a hangját és őseink értékrendjéhez hűen büszkén vállalja identitását az megkapja a rasszista bélyegképet. Hiszen az adott személy azzal, hogy a sajátját előbbre tekinti a másiknál (etnocentrikusság) – nyilván gyűlölettől fűtve – tudat alatt már is súlyosan diszkriminál, méghozzá származás alapján.

Azokról a kutatásokról és tényekről persze nagyvonalúan megfeledkeznek és nem vesznek tudomást, hogy az emberi fajon belül kialakult különböző rasszok közötti differenciálódás hatására lényeges különbségek és jól megkülönböztethető eltérések vannak, mind fizikai, mind szellemi vonatkoztatásban. Az ilyesfajta gondolkodásmód elismerése és a politikai korrektség lelkes támogatását élvező egalitarizmust érintő bármely kritika tehát rögtön rasszistának minősül. Hiszen a szólásszabadság csak addig van érvényben, amíg bárki meg nem kérdőjelezi az uralkodó liberális korszellem erkölcsi és szellemi alapjait képző ideológiák irányelveit.

A kulturális marxizmus a politikai korrektség szellemi és erkölcsi alapjainak lerakásával a liberális demokrácia sarokpontjait képezve, ugyanúgy, mint a gazdasági alapokon nyugvó marxizmus az egész emberiséget intoleráns “elnyomókra” és ártatlan “áldozatokra” osztja ketté. A kulturális marxizmusban a munkásosztály, vagyis az elnyomottak szerepét a kisebbségek töltik be – ide érve természetesen a “számkivetettek, a kívülállók altalaját, a más rasszba tartozókat” (Herbert Marcus) is.

Ebből kiindulva a “rasszista” kifejezés is egyfajta kettős mérceként szuperál: hogyan ábrázolják az európai őshonos lakosságot bűnösnek és gyűlölködőnek azért, mert szívükben első helyet foglal el a saját nemzetük és kultúrájuk. Ezen újbaloldali doktrína szerint bármi történjen is mindig az európai ember marad az intoleráns “elnyomó”, tehát egyszerűbben megfogalmazva: a rasszista. Az itt élő, vagy éppen ide közeledő etnikai kisebbségek pedig az ártatlan “áldozatok”, ha úgy tetszik “menekültek”.

Ha mi az etnikai tudatosság nevében arra hivatkozunk, hogy büszkék vagyunk európaiságunkra, akkor ennek majd minden formája gyűlöleten alapszik. Ezzel szemben például a “fekete büszkeség” csodálatra méltó és tisztelendő dolog. A rasszizmust, mint a gyűlöletbeszéd kategóriájába tartozó bűnt, majdnem mindig kizárólag az európai nemzetek követhetik el. Csak az európai őshonos lakossággal sikerült megetetni azt a maszlagot, hogy az saját értékeink és nemzeteink védelme és szeretete, nemzetünk és Európa mindenek fölé helyezése az gyűlölet.

A rasszizmus kifejezést megbélyegzésként használva nem szolgál másra, mint azoknak az ellehetetlenítésére, akik mindezt megkérdőjelezik. Akik nem fogadják el a liberális véleménydiktatúra alapjának számító, korunk egyik legfontosabb dogmáját, mégpedig a kulturális és etnikai egyenlőséget.

Ha az átlag ember véletlenül elkóborolna a politikai korrektség biztonságos ösvényéről és példának okáért szolidan kifejtené a véleményt az Európát elözönlő kultúr- és téridegen hódítókkal kapcsolatosan, akkor nemes egyszerűséggel megkapja a rasszista pejoratív jelzőt. Ez a szó pedig, mivel olyan szavakat társítottak mellé (fajgyűlölet), amelyeknél nincsen szörnyűbb dolog a XXI. század progresszív posztmodern Európájában, bűntudatot keltve (white guilt), meghátrálásra kényszeríti az adott illetőt és elég minden további vita elfojtására. Ha a PC által tabusított tiltott területekre tévedünk, akkor minden nyilvános vita a kisebbségekről – legyen szó akár a hazai cigányság, vagy éppen az Európát elárasztó migránsokról – ebbe a merev logikába van erőltetve.

Miért nem lehet nyíltan és tárgyilagosan megvitatni ezeket a súlyosan égető problémákat? Ennek világos a ok-okozati következményei vannak. Az európai emberben ezzel a szóval tudnak lelkiismeret furdalást okozni, hogy belülről leépítve az európai immunrendszert, megkérdőjelezve identitásunkat és így kiszolgáltasson minket a külső veszélyeknek is. Az antirasszista világnap szellemisége gyakorlatilag azt akarja elérni, hogy ne tudjunk védekezni az ide beilleszkedni nem tudó, de nem is akaró más kultúrából származó népcsoportok ellen. Ezzel legitimálja az európai emberek szellemi elnyomását és kontinensünk megszállását.

Minderre azért van szükség, mert minden egészséges öntudattal rendelkező nép – legyen szó bármilyen helyzetről – az utolsó lélegzetvételéig küzdene a fennmaradásáért. Azért, mert minden ép lelkülettel megáldott nép legtermészetesebb akarata, hogy szeresse és mindent megtegyen a sajátjaiért és kulturális örökségéért, valamint előmozdítsa ezen tényezők felvirágzását. Ennek pedig semmi köze sincs az intoleranciához, a rasszizmushoz és a gyűlölködéshez.

Az európai lelkület azonban napjainkban a legkevésbé sem egészséges: megmérgezte a liberalizmusnak nevezett métely, amely szisztematikus háborút indított minden ellen, ami a természet rendjéhez igazodva a normalitás biztosításának nevében történik. Pontosan ezt szolgálja az antirasszizmus is, mert az nem jelent mást, mint az európai nemzetek önrendelkezési jogának tagadását, az egészséges immunrendszer és identitás megmérgezését és demoralizálását.

Az igazi fajgyűlölők nem azok az európai harcosok, akik még rendelkeznek mindazon tulajdonságokkal és értékekkel, amelyek több száz éve még az európai ember lényegét alkották és a legtermészetesebb velejárói voltak annak az európai lelkületnek, amelyet mára a végtelenségig eltorzítottak. Az igazi fajgyűlölők éppen az antirasszizmust hirdető liberálisok, akik elárulva és szembeköpve őseinket a tolerancia és az egyenlőség dogmáival a totális elkorcsosulást sürgetik a rasszok közötti keveredés bátorításával, megsemmisítve ezzel a különálló kultúrák egyediségét és valódi sokszínűségét.

Ennek mélységesen fontos és végzetes következményei lehetnek. Hiszen ha ezeket összemossák, akkor az egyediség megszűnik létezni, és a világon különálló, egyenként megbecsülendő kultúrák egy globális masszává alakulnak át, aminek legnagyobb vesztese a megtépázott, sárba tiport európai ember és az általa felépített egyik legmagasabb kultúrközösség lesz. Az antirasszizmus a mai eltorzult korszellemnek a részét képezve a szent tehenek védelmében az egészséges európai lelkület ellen szállt harcba és a legnagyobb ellensége az egyedi kultúráknak, hagyományoknak, értékeknek, vallási meggyőződéseknek és etnikai identitásoknak.

Az európai nemzeteknek mindezen ideológiáknak alávetve magukat föl kell áldozniuk jövőjüket a sokszínűség oltárán és együttműködni az európai kultúra hegemóniájának fölszámolásban a saját kontinensükön, mindezt idegen népek és kultúrák javára. Örömmel és széles vigyorral kell vágóhídra vonulniuk, kivégezni saját társadalmukat és etnikai, valamint kulturális öngyilkosságot elkövetve véget vetni mindannak, amit őseik vérüket hullajtva rájuk hagytak. Ennek elutasítása a rasszizmus.

Rasszizmus továbbá, ha az Európában élő őshonos közösség ellenáll az ellen, hogy évtizedeken belül kisebbséggé váljanak. Rasszizmusnak nevezik, ha az európai emberek szeretik és ragaszkodnak saját kulturális örökségükhöz és próbálják azt minél magasabb szintre emelni. Rasszizmus, ha nem akarják, hogy kiszorítsák őket a saját országukból és ha küzdenek a fennmaradásukért. Ez nem gyűlölet, ez a szeretet parancsszavának teljesítése a természet törvényéhez igazodva. Népünk, nemzetünk, kultúránk, hagyományaink, értékeink, örökségünk szeretete.

Merjünk tisztán látni és kiállni ezen örökérvényű igazságok mellett. Így egyenes gerinccel, megkezdett utunkon tovább haladva, a magyar lelki minőség helyreállításáért megvívva mindennapos küzdelmeinket lépésről lépésre haladva bontjuk le a liberalizmus védelmébe szegődött politikai korrektség falainak tégláit.

Kis Árpád, debreceni területi vezető – Identitesz

loading...
loading...

Kövess minket a Facebookon

Facebook Like Popup by DART-Creations.com